- Kisbér, és egy Karácsony Zalában 1908 körül
Egyszer volt egy katona… Lassan másfél évszázada látta meg a napvilágot, és nyolcvan éve, hogy lelkét teremtőjének vissza adta. Mi maradt utána? Rengeteg. Egy csodálatos, utólag színezett főtiszti egyenruhában ábrázolt fényképe, egyik kedvenc neveltjének, Kunfutónak, vagy Arrivederlának a díszpatkója, no meg a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetében rejtőzködő vaskos személyi anyaga. Életét kitöltötte a hazája iránti szeretete, katonai esküjéhez való megkérdőjelezhetetlen hűsége, feljebbvaló iránti nagyfokú tisztelete, beosztottjairól való odaadó gondoskodása.
Tisztviselő családból származott, pályáját csak egymaga egyengette. Anyanyelvi szinten elsajátította német nyelvet, jól beszélt franciául, szépen zongorázott, igen jól gépírt, miközben napi 16 órákat céltudatosan dolgozott. Testet, lelket sosem ölt. Az egykori jó szemű, egyszerű „lóválogatóból” a Magyar Királyi Kisbéri Ménes parancsnoka, lovassági főigazgatója lett. Jó néhány éve már, hogy lelki üdvéért elmormoltam egy imát a portugáliai Fatiméban, e pillanatban mintha valaki mellém ült volna a templom félhomályából, egy oszlop mögül. Igen ő volt az, apai nagyapám, akit sajnos személyesen nem ismerhettem. Legyen neki könnyű a föld…
Egy régi zalai családba házasodott be, ahol a hagyomány, a föld és a természet iránti alázatos szeretet, elődeik és az egymás iránti tisztelet volt az úr századok óta mindennapjaikban. A zalai nagycsalád érezte, az 1944.-es májusi, a mindenki által nagy tisztelettel szólított Tekintetes asszonyuk temetését követően minden megváltozik: nem lesz több híres zalai karácsony, nevezetes vendéglátás, kiszámítható, biztonságos, olykor puritán életük semmivé válik. Temették egyúttal az 1952-re semmivé vált anyaföldjük, állataik, növényeik világát, imádott Zalájukat, a Dunántúlt, és egy kissé a hajdan volt Magyarországot is.
A kései utódokat élteti a remény: az elsuhant idők mesélő emlékei tanúságot támaszt szolgáltatnak számukra a jövőre, saját maguk és környezetük javát szolgálva. A történet itt megszakad, majd az anyai ágon folytatódik az 1900-as évek elejétől, Alsó-Sziléziában, egy soknyelvű, ezerarcú élhető városban. Igen, itt született meg anyám, egy gyönyörű, késő barokk házban, a szeretett városuk Bielitz-Biala 1918-ig tartozott az Osztrák-Magyar Monarchiához. Az emberek,-birodalmi németek, osztrákok, csehek, galíciai zsidók, magyarok és lengyelek 1914-ig itt békében éltek egymással, és eközben felépítettek egy élhető várost. Majd minden megváltozott…de nagyanyám, a híres háziasszony rendületlenül süti híres fahájas fánkját, a világháború kitörésének vasárnap délutánján a nevezetes gyümölcsös lepényét. De ez már egy következő történet, melynek konyhai emlékei is élnek mindmáig, százéves, háztartási és süteményes receptkönyvének lapjain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése